Marokkói Terep-túra VOL2 - Full-Gas Rally&Adventure

 

Különleges December..

Idén December elseje átlagos szürke napra esett, lehangolóan hatott az utakon a reggeli ködfátyol, az idő hűvös volt és a szél is fújt. Az ilyen napokon ábrándozom vélhetően még sok társammal együtt arról, hogy a meleg otthon kényelmében, ki sem mozdulva egy komfortos fotelben hátradőlve töltöm el a napot. Azonban a mai napon mégsem cseréltem volna senkivel, hiszen erre a napra vártunk már hosszú ideje, ez lesz az a nap amikor útjára indítjuk korántsem hétköznapi szerelvényünket.

A "szállítmány"  minden tekintetben egyedülálló és különleges. Csúcskategóriás, tökéletesen felkészített Kalandmotorok a trailer elejétől a végéig, elől pedig egy ikonikus terepjáró, egy Nissan Patrol. Hosszú az út ami előttük áll. 
A végső cél nem más mint a Marokkói Királyság délnyugati részén, az Atlasz-hegység lábánál fekvő város, Marrakesh. Terv szerint egy héttel később ott fogunk újra találkozni a srácokkal és a motorokkal remélhetőleg 1 darabban.  Idén már járt ebben a városban a Full-Gas csapata, akkor szintén hasonlóan egy Afrikai terep-túra motorozás keretein belül, amiről sokat elmond az a puszta tény is, hogy a korábbi túra résztvevői közül többen újra eljöttek, hogy ismét átéljék a kalandokat egy mesebeli, az európai kultúrától teljesen eltérő környezetben.

"Szevasztok Srácok, egy hét múlva találkozunk!"  

Egy héttel később..                                                                                           

Hamar elszaladtak a napok és egyszer csak azt vettük észre, hogy izgalommal telt szívvel a reptér bejárata felé sétálunk. Itt már vártak az újdonsült és a már több közös motorozást átélt kalandorok, akik hasonlóan nagy leklesedéssel néztek az újabb közös élmények elé. A hangulatra nem lehetett panasz, hamar feloldódtak a srácok és kezdtetét vette az önfeledt poénkodás, így kezdtük meg utunkat Észak-Afrika felé.

Késéssel ugyan, de sikeresen landoltunk a Menara Nemzetközi Repülőtéren, ahol a beléptetés és a viszonylag simán zajló pénzváltás után, hamarosan ízelítőt kaptunk a helyi taxisok viselkedéséből, akik egy nagyobb szópárbaj keretein belül döntötték el, hogy ki lehet az a szerencsés aki elviheti a csapatot a mai szálláshelyre, ahol a motorok már csak arra várnak, hogy a gazdáikkal együtt megszabadítsük őket a béklyóiktól és szépen lesegítsük őket a poros, sziklás talajra.

 

Sötétben ugyan, de gond nélkül kiviteleztük ezt a műveletet, így hamarosan mindenki felsorakoztathatta a motorját a saját sátra előtt. 

   

Mivel már mindenki kellően kíváncsi volt, gyors öltözés után ismét taxit fogtunk és célba vettük egész Afrika legnagyobb forgalmú hagyományos piacát, a Dzsema el Fna-t. Található itt majom és kígyó-szelídítő, tradicionális vízárus, igazmondók, önjelölt bokszbajnokok, használt protkó árus és egyéb furcsaság is. Viszonylag hamar a friss narancslé árusok és piaci étkezdék felé vettük az irányt. Szinte bárhol bukkantunk fel, mindenhol nagy lelkesedéssel, énekszóval, tapssal próbáltak becsábítani minket. 

    
A leggyakoribb ételek között olyan ínyencség is helyet kapott mint a főtt kecskefej, amit többen szívesen ki is próbáltunk volna, azonban többség szavazatai alapján végül más helyi specialitásokkal csalogató sátorban válogathattunk. Miután kellően feltankoltunk, mindenkinek lehetősége nyílt egy rövid séta keretein belül a Dzsema-n  arra, hogy kellően átszellemüljön és némileg felkészítse magát az elkövetkezendő napokra, majd ezek után végül az esti szállásul szolgáló kempingben, a saját Beduin sátrában nyugovóra térjen.

 

 

 

A második nap nem kisebb feladat állt előttünk mint átkelni az Atlasz hihetetlen kilátással jutalmazó szerpentinjein és a 2000 m-nél is magasabban futó hágóin. Igyekeztünk déli irányban a lehető legtöbb kilométert megtenni, de a kalandtúra névhez híven természetesen ez sem ment zökkenőmentesen, defektet kaptunk. Így esett, hogy ha valaki elég szemfüles volt ebben az időben, akkor könnyen szemügyre vehetett egy csapat európai fickót akik az Atlasz kanyargós útjain éppen motorgumi szerelés közben próbálják felvenni a Laokoón-csoport-nál már ismert pozitúrát. Így vagy úgy a formációval sikert értünk el, megszereltük a gumit ami ezután az egész túrán gond nélkül teljesített.

A szakasz további részét is kényelmes tempóban aszfalton tettük meg, kicsit átmozgattuk magunkat, gyönyörködtünk a jellegzetes, legtöbb résztvevő számára ismeretlen afrikai tájban. Aznapi szálláshelyünket Taroudant városában foglaltuk el, ahol nagy izgalommal vegyülhettünk el a helyiek által használt étkezdékben és a forgalmas óvárosban. Hamar nyugovóra tértünk, mindenki szerette volna kipihenni magát a következő terepszakaszokkal tűzdelt napra.

Taroudant-ban érkezett el az első reggel amikor úgy ülhettünk fel a motorjainkra, hogy végre biztosak lehettünk abban, hogy hamarosan letérhetünk az aszfaltról és úgy ismerkedhetünk meg Észak-Afrikával, ahogy korábban nem is gondoltuk volna. 

Ezen a ponton úgyérzem elérkezett az idő arra, hogy midnenkit megismertessünk a "piste" vagyis a "piszt" fogalmával. Tehát a piszt nem más, mint helyiek által gyalogos, illetve szamárhátas közlekedésre használt földút, ami általában teljes mértékben alkalmas arra, hogy terepmotorokkal és terepjárókkal élvezetesen használjuk. 

Manapság Afrikában is fejlesztik az úthálózatot így könnyen előfordulhat, hogy leaszfaltoznak egy pisztet, vagy éppen új utat építenek amire a helyiek szépen lassan átváltanak, ennek eredményeképp eltűnhetnek az esetleg korábbiakban ismert és használt útvonalak. Egy ilyen, már leaszfaltozott piszten vezetett az aznapi útvonal is, amit a csapat nagy része már szívesen elhagyott volna némi homok kedvéért. Tamás (aki a fő túravezető és nem mellékesen a Full-Gas alapító-tulajdonosa)  megtette azt amit egy kalandtúra vezetőnek tennie kell, felismerte a helyzetet és rögtönzött.

Nem telt bele pár perc és már mindannyian a festői afrikai táj részeseivé váltunk és a homokos enyhén köves piszteken, olykor olykor tevék mellett elhaladva húztuk a gázt. Hihetetlen érzés volt..
Mivel a csapat különböző terepmotoros tapasztalattal rendelkező emberekből tevődött össze, viszonylag hamar kisebb csoportokra oszlottunk és a nehezebb helyzetekben vállvetve segítettük egymást. Az első pihenőnél mindenki adrenalintól felcsigázva vette le a sisakját és szapora lélegzetvétel közepette, mosolygva mesélte az újdonsült élményeket az ugyancsak újdonsült csapattársaknak.



Az ilyen megállók hasznosak tudnak lenni egy nehezebb szakasz után, egyrészről mindenki magához tudja venni a kellő vízmennyiséget és tud szusszanni egy percet, másrészről pedig a tapasztaltabbak ha szükséges jó néhány apró tippel tudják kicsit könnyebbé tenni az egyébként nehéznek tűnő kihívásokat.

 

 

 

Hamarosan Tiznit felé vettük az irányt, ott várt az ebéd minket. Szerencsésnek mondhattuk magunkat, ugyanis útunk során végig annak a tudatában motorozhattunk, hogy az esti szállásunk és az ellátásunk rendben, jó áron el van intézve. Azonban Tiznitben előfordul, hogy hiába a kivételes nyelvtudás és nagyszerű kommunikációs érzék, a steak az akkor is rák lesz és hal. 

 

 

 


Az ebéd és a kávé után már indulunk is tovább, a végső célunk a nap végére nem más mint az Atlanti-óceán partján fekvő Legzira strand Agadirtól délre, Szidi Ifni közelében fekszik és a világ egyik legszebbjének tartják.



Ahogy megérkezünk nehézkesen ugyan, de néhány Dirham árán megengedik, hogy levigyük a motorokat a partra és kicsit élvezzük a kellemesen süppedő homokot és a festői, szinte már már giccses környezetet.



A nap csúcspontjaként Marokkó egyik leghíresebb turisztikai látványossága, a híres vöröses boltív alatt álltunk össze egy különleges kép erejéig.

  

      


Ami 
ezután következett az nem volt más mint színtiszta örömmotorozás, nem is kívánhattunk volna akkor jobb helyet. Ahogy szépen lassan kezdett sötétedni leparkoltuk a motorjainkat és széles mosollyal az arcunkon elfoglaltuk az óceánparti, teraszos szállásunkat. Miután rendbe raktuk magunkat a teraszon gyülekeztünk, ahol tálalták a vacsorát ami a hagyományos tagine volt, majd a nap tökéletes befejezéseként Szilveszter (aki már másodszor hódította meg Marokkót) megszólaltatta a gitárját amit többen szivarozva, beszélgetve, néhány ital kíséretében hallgattunk és próbáltunk a lehető legjobban kiélvezni a pillanat varázsát, mert ilyen valóban kevés adatik egy élet alatt..


Másnap a korai kezdés után nem is jöhetett volna jobb program mint egy jó defekt szerelés az első benzinkúton, mint mindig most is csapatban dolgoztunk, már már rutinosan foglalta el mindenki a helyét és viszonylag rövid idő alatt megoldottuk a feladatot, majd tovább álltunk. Ismét az óceánpart a cél, ott kell teljesítenünk a mai első szakaszt. Ez az első olyan nap ahol mindenki szembesülhet azzal mennyire gyorsan és mennyire sokszor tud megváltozni a talaj ha Marokkóban motorozunk. Egyik pillanatban kézilabda nagyságú kövekből álló mezőn kell átverekednünk magunkat, aztán néhány méterrel odébb már a mélyhomokkal küzdünk. Kezdő terepmotoros számára igazán embertpróbáló szakasz ez, de mint tudjuk a problémák megoldhatóak, csapatban az erő! 

  

Ismét sikerrel küzdjük le az akadályokat mialatt már sokadik alkalommal kivételes látványban van részünk, elhagyott, rozsdásodó hajóroncsok, magányos halászok és sirályok tucatjai között vezet útunk aminek a végén ismét lélegzelállító perspektívában tárul elénk az Atlanti-óceán. A kötelező csapatfotók és selfiek után visszatérünk az országútra, hogy ott teljesítsük a még elöttünk álló távot.



Mármint teljesítenénk, ha lehetne... Sajnos az út egyszercsak véget ér egy sziklás hegy tövében. Nem adjuk fel, hosszasan keressük az eldugott, de még éppen járható útvonalakat, de a mi motorjainkkal kivétel nélkül teljesíthetetlennek bizonyulnak. Nincs más hátra, vissza kell fordulnunk, hogy a legközelebbi elágazót kihasználva megkerüljük ezt a szakaszt.

Egy kaktusz mezőt átszelő út mellett megpihenünk és egyszercsak előkerül Szilveszter táskájából két tárgy amitől a legtöbbünknek nagyot dobban a szíve. Egy kemping gázégő és egy kotyogós kávéfőző.. Bögre csak egy van nálunk, de ilyen körülmények között természetesen ez senkit sem érdekelt, istenit kávéztunk, néhányan pedig ezidő alatt a megdézsmálták a kaktuszok gyümölcsét, aminek mostmár tudjuk nagyon pici tüskéi vannak, amik meglehetősen könnyen befúrják magukat az ujjhegybe vagy a szájba, hogy egy időre maradandó emléket állítsának az aznapi uzsonnának.
Egy 8-10 fős csapatot szinte lehetlen úgy körbevinni egy túrán, hogy mindenki ugyanúgy élvezze a motorozást, különbözőek vagyunk különböző igényekkel. Ami valakinek unalmas gurulgatás, az könnyen lehet a másik szemében túlságosan kemény hajsza. Idő kell mire ezek a dolgok a felszínre kerülnek, de a rögtönzött kávézás alkalmával ez megtörtént, így közösen eldöntöttük, hogy mostantól két csoportban motorozunk tovább. Ezzel a megoldással érhető el mindenki számára a lehető legnagyobb élvezeti faktor. Innentől kezdve külön motorozhatnak tovább a keményebb terep, a mélyhomok és a kiszáradt folyómedrek szerelmesei és ugyancsak külön csoportban, másik útvonalon gurulhatnak akik inkább a kanyargós aszfaltot és a könnyű terepet preferálják.

 


A Tamás vezette "terepimádó" csoport záró embereként folytattam, amit egyáltalán nem bántam meg. Ebben a csoportban mindannyian tudomásul vettük, hogy semmi sem biztos. A számunkra eddig ismeretlen útvonal nehézségi szintjét nem ismerjük, csak azt tudjuk, hogy teljesíteni akarjuk méghozzá együtt, közös erővel. Így vágtunk neki a maradék kilométereknek. Úgy tűnt valamit elnéztünk ugyanis tükörsima, szinte hibátlan aszfalton kanyarogtunk, mondanom sem kell ezt is felettéb élveztük. Nagyjából 20 aszfalton töltött perc után az óceán mellé érve ismét letértünk az épített útról, és megcéloztuk a partot. 5 perc elteltével azon kaptuk magunkat, hogy hárman egymástól pár méterre teljesen elástuk magunkat a mély(40-60 cm) homokban. Amint leszálltam a GS-ről Tamás azonnal hívott azzal a tanáccsal, hogy gyorsan szedjük ki a motorokat és nagy gázt adva vágjunk át a süppedős homokon, majd a még süppedősebb barna lápos mocsaras részen is.
"A gázt el ne engedjétek!" - szólt az instrukció. 



Hát jó, akkor csináljuk! Egymás után kiszedtük a homokból a Multistrada Enduro Pro-t, az 1200 GS Adventure-t, az F800 Gs-t és az 1200 GS-t is. Viszont elindulni ezekkel a dögökkel nem a legegyszerűbb a mélyhomokban, még jó, hogy nem egyedül vagyunk. Húztuk-toltuk a motorokat és végül mindenki gond nélkül átverekedte magát, szép munka volt.



Az óceánpartra érve letámasztottuk a motorokat és körbenéztünk, sehol senki, közel s távol mi voltunk egyedül ezen a gyönyörű partszakaszon, aminek az egyik oldalán ezernyi sirály, a másik oldalán pedig a több 10 méter magas part és a dűnemező váltja egymást. Pár percig gyönyörködtünk majd indítottuk a motorokat és 50-60 kilométeren keresztül az üres parton, sirályok között motorozhattunk akár 120-130 km/h sebességgel. 

 

Erről az óceánparti szakaszról érdemes tudni, hogy mivel dűnemező és magas sziklafal övezi viszonylag kevés olyan hely van, ahol könnyen vissza lehet térni a közutakra.
Az előző esti útvonaltervezés (minden este átbeszeltük a következő napra szánt track-et) alatt megbeszéltük, hogy hol lehet olyan feljáró  amit mi is használhatunk, ahol találkozhatunk az asszisztenciával, akik addigra már lefoglalják a szállást, hogy minden kész legyen mire odaérünk. Ott is voltak, a magasban világítótoronyként mutatta az utat az autó tetejére szerelt LED fényhíd. Örültünk mikor a távolban megpillanttottuk, azonban hamar rájöttünk, hogy a nap nehéz része még csak most jön..

 

 

  

A feljárón amihez egy széles, homokos folyótorkolat vezetett újra mélyhomokkal kerültünk szembe, szinte már-már emberfeletti teljesítménnyel de feljutottunk, a csapatmunka mondanom sem kell ismét működött, bebizonyosodott, hogy nincs legyőzhetetlen akadály. Az autóhoz szinte mindenki újjongva, örömittasan és büszkeségtől dagadó mellkassal érkezett, azt hiszem újra egy olyan nap részesei voltunk amit még az unokáink is szívesen mesélnek majd tovább. A nagy küzdés közben ránksötétedett, de az összeszokott csapat már úgy vágott keresztül a maradék marokkói sziklás, enyhén homokos terepen, mintha csak az otthoni kávézóból gurultak volna haza egy jó espresso után.

  

Szinte egyszerre érkeztünk a másik csapattal az aznap szálláshelyül szolgáló Tafnidil erődhöz ahol egy finom vacsorát követően mondanom sem kell, hamar nyugovóra tértünk a mozgalmas nap után.



Tafnidilban reggel esőre ébredt a csapat és mivel amúgy is laza napot terveztünk úgy döntöttünk, hogy csak akkor indulunk útnak ha szárazra fordul az 5 percenként napsütésből zivatarba átcsapó idő. 11 óra magassában érkezett el a pillanat. Az út felét közösen tettük meg, majd a megbeszélt ponton ismét különváltunk és belevetettük magunkat a sivatagba. 

Aznap hamar megtanultuk, hogy a mélyhomoknál van rosszabb. A felázott sivatagi talaj ugyanis sokkal csúszsósabbnak bizonyult és rövid idő alatt úgy összeállt a gumi és a sárvédő között, hogy teljesen blokkolta az első kereket. Megtapasztaltuk, a saját bőrünkön éreztük ezt is, hasonló érzés lehet slick gumival jégen motorozni, nem éppen kellemes. Még motor nélkül is kihívás volt talpon maradni, de rajtunk ez sem foghatott ki, alkalmaztuk a jól bevállt technikát és közös erővel kiszedtük egymást a nyálkás sártengerből, majd úgy döntöttünk, hogy a nap további részét aszfalton fejezzük be. Útközben betértünk egy kávéra a környék legjobb kávézójába, ahol elfogyasztottuk az ebédet is, jól megérdemelt műzliszelet jutott aznap mindenkinek.



Estére értük el a Guelmim város mellett, a sivatagban elhelykezdő Fort Bou Jerif szálláshelyet, ahol a bőséges vacsora után ismét egy igazán hangulatos estét tölthettünk el a káprázatos, fényszennyezéstől mentes, csillagos égbolt alatt. Fort Bou Jerif-ből az előző túrán már többek által megismert Tafrarout városát céloztuk meg, az ide vezető út nagy részét kimondottan élvezetes, jó minőségű szerpentinen tettük meg, természetesen a megfelelő helyen ismét kettéváltunk így mindannyian hiányérzet nélkül érkezhettünk meg a találkozási pontra, ahol újra egyesültünk és közösen motoroztunk be az elképesztő látványt nyújtó sziklák közé, amik közül több áldozatául esett egy művészi hajlammal bíró festőnek, aki időt és festéket nem sajnálva számos sziklát kékbe öltöztetett, egyedi lett annyi biztos. 

 

 

 

A szálláson már ismerősként fogadtak minket, azonban az udvarra nyíló kapu kulcsát sajnálatos módon nem találták, így a tulajdonos javaslatára az egyik bejárati ajtón kezdtünk el behajtani a motorokkal az udvarra, ahol biztonságban támaszthattuk le őket éjszakára. Az esték napról napra egyre jobb hangulatban, hatalmas sztorizgatásokban teljesedtek ki.

 

 

 

Tafrarout-ból korán reggel indultunk tovább a mai célállomás Tata, az odavezető út különlegessége a szemetgyönyörkedtető, Mars felszínét idéző tájon kívül pedig, hogy nagyrészt egy kiszáradt folyómederben kell legyűrnünk az akadályokat. Következő célnak Tazanath városát jelöltük meg, félútra pedig egy oázisban eltöltött ebédet terveztünk, amolyan igazi ADV Rider stílusban.



Szükségünk is volt a bőséges ebédre, ugyanis a délutáni szakasz bizonyult a terepes csapat számára a legembertpróbálóbbnak mind közül. Ritkán használt, köves hegyi piszteken vezetett utunk, arra amerre a madár sem jár. Madárral nem is találkoztunk, viszont az egyik hegycsúcs közelében összefutottunk egy pásztorral aki állataival, gyalogszerrel kelt át a hegyeken. Megálltunk és pár percet időztünk a társaságában, majd tovább indultunk. A kövek egyre nagyobbak lettek, de mi haladtunk tovább. Hihetetlen, hogy mennyi lehetőséget rejtenek és milyen sokoldalúak ezek a motorok, pár órával korábban a kanyargós szerpentineken motoroztunk velük önfeledten, most pedig triál motorokhoz illő, sziklákkal sűrűn tűzdelt helyeken vágjuk át magunkat komolyabb gondok nélkül - csak győzzük szusszal. Ahogy elérjük a hegy csúcsát mintha egy másik bolygó tárulna a szemünk elé, leírhatatlanul szép.
 

Még éppen világosban érünk be a Tazanath-i szállásra. Következő napra nem más került a célkeresztbe mint az ATLAS Film Studio-nak otthont adó Ouarzazate. Találhatunk itt még bazárokat ahol Marakesch-hez hasonlóan nagy lelkesedéssel próbálnak eladni nekünk mindenféle "különlegességet", azonban nem árt ha szemfülesek vagyunk, mert könnyen bevásárolhatunk borsos áron jónéhány "Made in China" árut.



Miután hosszú, kitartó alkudozásokat követően vásároltunk néhány ajándékot, motorra pattantunk és elgurultunk néhány ismert film díszletéhez, hiszen ilyet sem láthat minden nap az ember. 



Kötelező fotók után elfoglaltuk az Ait Ben Haddou-ban lefoglalt szállásunkat és lelkiekben készültünk rá, hogy másnap felpakoljuk az eddig hűségesen minket szolgáló kétkerekűeket a trailerre ami megkezdi a hazautazást velük. Reggel mielőtt elhagytuk volna Ait Ben Haddou-t felkerestük a város nyugati részén fekvő és a világörökség részét képező erődített óvárost, majd nekiiramodtunk az Atlasz kanyargós szerpentinjeinek.



Ahogy egyre feljebb értünk a hőmérséklet egyre alacsonyabb lett, ma nem bántam meg, hogy betettem a kabátba a membránt, igazán nagy szolgálatot tett a hűvös időben.

 

 

Késő délutánra már megérkeztünk Marrakechbe és még világosban minden motorunkat biztonságosan lekötöztük, így nyugodt szívvel kereshettük fel a belvárosban már előre lefoglalt szállásunkat, ami a főtér és a bazársor közvetlen közelében helyezkedett el. Nem volt egyszerű megtalálni a bejáratot, de sikerült..
Miután mindenki rendbe szedte magát az izlésesen berendezett, igazán hangulatos szálláson, nyakunkba vettük a várost, hogy találjunk egy jó éttermet és vacsorázzunk egy finomat. Nekem sajnos nem sikerült, ugyanis az elsőre jónak/európainak tűnő étteremben szerencsém volt elfogyasztani életem legrosszabb Tagine ételét.. Tanultam belőle..

 

 

 

 

Elérkezett az utolsó nap, többen felkerekedtünk reggel, hogy beszerezzük az otthon értünk aggódóknak a meglepetéseket és ajándékokat, majd a reptérre kiérve tudatosult bennünk, hogy ennyi volt, elrepült 10 felejtehetetlen nap egy szempillantás alatt.. 

Egy biztos, ezt sosem fogjuk elfelejteni!


Szöveg: Miatta János
Képek: Full-Gas Rally&Adventure csapat

További információ:           Miatta János           miatta.janos@fullgas.hu           Tel.: +36-20-614-6404